Amikor az emberek elkezdtek átváltozni, a legtöbb párizsinak ugyanaz a hely jutott eszébe, mint biztonságos menedék: az Eiffel-torony.

A második éjszakát töltöttük a torony tetején, a hold fényénél próbáltuk észrevenni, az esetleg errefelé tartó zombikat. Nem tudtuk, hogy mire képesek ebben az állapotban. Vajon fogja őket a golyó? Fel tudnak mászni a toronyra, vagy akár csak egy apró fügefára?

Az a pár okostojás, aki valahogy eljutott a toronyig, úgy gondolja, hogy az emberiség legalább 70%-a elkapta a zombi-kórt. Nem hangzott túl jól, de úgy véltük, hogy talán még így is van esély visszaszerezni a várost… a bolygót, mielőtt az egész egy nyomorult Zombiland spinoffá válik.

Motor zaja törte meg a csendet, pár pillanattal később pedig már a fényt is láttuk, ahogy visszaverődik a környező házak ablakából. Ahogy közelebb ért, úgy volt egyre nyilvánvalóbb, hogy nem volt könnyű útja. A motorost tetőtől talpig vér és belsőségek borították, bal kezében egy machete-t lóbált.

 – Lekapcsolnád azt a hülye lámpát? – Kiáltottam le neki a puskám mögül. – Ide vonzod a dögöket.

 – Te csak ne aggódj. A környéken már minden zombi fejvesztve hever. A hollóknak lesz pár jó napja.

 – Mit akarsz?

 – Csak egy üzenetet hoztam – vett elő a belső zsebéből egy borítékot, amit egy bikát és tulipánt ábrázoló címer díszített.

 – Kitől? – kérdeztem kissé gyanakvóan, bár nem tudom erre mi szükség volt. Láthatóan nem zombi volt, tehát velünk van.

 – A kutatócsoporttól, akiknek ezt az egész szarságot köszönhetjük. Elvileg ebben elmagyarázzák, hogy mi történt.

 – Elolvastad?

 – Ugyan kérlek, hogy gondolhatod ezt? – kérdezett vissza tettetett ártatlansággal.

 – Tehát igen.

 – Persze, nem vagyok hülye.

 – Akkor mesélj, mi történt.

 – Annyit írtak, hogy egy alaplap megsült, és emiatt…

Egyikünk sem látta a lesben álló zombit. Egy ugrásra volt csak szüksége, hogy elkapja a motoron ülő hírnököt, és átharapja a torkát. Mire a nap felbukkant a horizonton, már ő is a zombik közt sétált, a napfény megcsillant kiürült koponyájának a belsején.