Móni nem szólt, nem hisztizett. Csak hangtalanul várt és titkon bízott benne, hogy mindaz, amit most lát, egy rossz álom csupán. Mert mindez nem lehet valóság. Mert az ő párja más. Mert az ő párja sosem tenné ezt vele – reménytelenül győzködte saját magát. 

Történt ugyanis, hogy éjfél előtt – a nagy esküvői táncolásban kifáradva – kisétált a szálloda egyik eldugott teraszára.  A hónapok óta tartó esküvői pörgés miatt már egyáltalán nem vágyott társaságra, csak egy csendes kis helyre, ahol egyedül lehet. Tudta, ez a percekig tartó boldogság nem tarthat sokáig; hamarosan vissza kell mennie a násznéphez. Hisz’ ez az ő nagy napja, ez az ő nagy napjuk. Túl voltak a lagzi jelentős részén, már csak az éjféli dínom-dánom maradt hátra. Tudta, hogy megnyugodhatna végre, de egyszerűen képtelen volt rá. Továbbra is ingerült volt és feszült. Miközben igyekezett megfejteni a szorongása pontos okát, egy, a könnyeit törölgető lányra lett figyelmes. És arra, amint az ő vőlegénye – helyesebben már férje –  épp odalép ehhez a gyönyörű nőhöz. 

 – Segíthetek? Nem tudtalak, nem észrevenni. Valami baj van? – kérdezte az újdonsült férj, aki mióta megérkezett a reptérről a szállodába, szinte le sem vette róla a tekintetét. Még Móni, a menyasszonya sem tartotta vissza ezektől a viszonzatlanul maradó, perzselő pillantásoktól.

 – Nem sírok, csak bánt a cigarettafüst, attól könnyezem – dúdolta halkan az ismeretlen szépség a teremből kiszűrődő dallamot, amit a terasz akusztikája kellemesen felerősített. A rögtönzött zenés előadás mindkettőjük arcára mosoly csalt.

 – Te mit keresel itt? Nem a násznéppel kellene lenned és durván táncoltatnod az újdonsült anyósod?

 – Kösz, hogy emlékeztetsz rá, már majdnem elfelejtettem a kötelességem.
Kijöttem, mert… mert látni akartalak. Ide kellett jönnöm. Mióta tegnap megláttalak, csak arra tudok gondolni, hogy meg akarlak érinteni.  És ahogy ezt kimondta, lágyan végig simította a bájos arcot, letörölve a könnycseppeket.

 – Azt hiszem, inkább sétálok egyet a kertben - törte meg a lágy simogatás csendjét a nő, majd elindult a rejtett kis zugokkal teli, görbe sétányon.

 – Nem akarok visszamenni. Veled akarok lenni – szólt utána a férfi, erős, ellenvéleményt nem tűrő hangon. – És nem, az sem érdekel, ha egy utolsó szar alaknak gondolsz, de… akarlak. Annyi  mindenkiről és mindenről lemondtam már… 

Móni továbbra is csak állt a láthatatlanná tevő bokor árnyékában, nézte férje távolodó sziluettjét. Tombolni és üvölteni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán; kővé, szoborrá dermedt. Hogy a férje és egy másik nő… egyszerűen nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. Arcát a tenyerébe temetve zokogni, teljes testében remegni kezdett. Fogalma sem volt, mennyi idő után, ismét ismerős férfihangokra, köztük az ő hűtlen férje baritonjára lett figyelmes.

 – Haver, nem gondoltam volna, hogy megnyered ezt a fogadást is! És azt, hogy ilyen könnyedén, szinte rekordidő alatt megdugsz valakit, még mielőtt éjfélt üt az óra. Te tényleg szakértője vagy a női nemnek. Ezt a hőstettet a többiek is értékelni fogják!

Egy sziréna zaja végre kibillentette Mónit a könyörtelen álomból. A máskor idegesítő riasztással most egy életre barátságot kötött.  Izzadtan, könnyes szemekkel ült fel az ágyban, miközben szakértő szemmel vizslatta a mellette békésen alvó férfit, akitől egy perccel ezelőttig még válni készült.  Amikor még azt hitte, hogy… De nem is fejezte be, inkább elhessegette a gondolatait. Mert tudta, hogy elérkezett a nap.

A nap, amikor ki fogja mondani a boldogító igent.